Én egy kéttannyelvű, nemzetiségi általános iskolába jártam, ami azt jelenti, hogy német tagozatos voltam, és szinte mindent németül tanultam, amit csak lehetett. Történelem, földrajz, előtte természetismeret alsóban, biológia, és még folytathatnám. Nagyon jó volt, én nagyon élveztem, hiszen imádtam már elsős korom óta ezt a nyelvet, végül egyetemen is német nyelvészetből diplomáztam.

Tény, hogy nehéz volt, legalább is olyan szempontból, hogy sok mindenről, amik ezekhez a tárgyakhoz kapcsolódnak, még a mai napig nehezen tudok magyarul beszélni, mert minden németül jut eszembe. Abból a szempontból könnyű volt a dolog, hogy később szintén kéttannyelvű szakközépiskolába jártam, így nekem könnyű dolgom volt ezeken az órákon.

Visszatérve az általános iskolára. Egy dolog számomra nem volt annyira jó ebben a nemzetiségi általános iskolába járásban, ez pedig az volt, hogy kötelezően benne volt az órarendünkben a néptánc. Sőt, erről jut eszembe, hogy még német ének óránk is volt, ahol németül énekeltünk és német dalokat tanultunk. Szóval kötelező volt a néptánc, heti egy vagy két óránk volt, már nem is emlékszem. És voltak fellépéseink, ezek vagy nemzetiségi fesztiválok, vagy programok voltak, vagy versenyek, ahol iskolák egymással versenyeztek.

Rengeteget utaztunk emiatt, mert az országon belül szinte mindenhova mentünk, és még a hétvége sem volt kivétel ez alól. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden hétvégén mentünk valahova, csupán arról van szó, hogy néha-néha előfordult, hogy vidékre is elutaztunk az iskolával. Volt néptáncos ruhánk, és mindig órákat töltöttünk azzal, hogy az összes lánynak befontuk a haját. Néha úgy néztünk ki, mint a majmok, akik egymás mögött ülnek és egymás fején turkálnak.

Visszagondolva azért elég menő, hiszen nem sokan mondhatják el, hogy megtanultak táncolni, tudják, hogyan kell palotást táncolni, vagy éppen,hogy hordtak már népi viseletet. Ráadásul elég jó érzés, amikor fellépsz egy hatalmas színpadon és olyan sokan néznek téged és figyelnek és a végén pedig megtapsolnak.

Szóval azt mondom, hogy amit gyerekkorunkban nem kedveltünk, vagy éppenséggel cikinek tartottunk, az felnőttkorunkban teljesen mást fog már jelenteni.